Női sorsok

"Azzal kell kezdenem, hogy éppen most vagyok negyven éves, s immár hat esztendeje teljesen árva lettem, már csak egy bátyám maradt, miután édesanyám néhány hónappal első gyermekem megszületése előtt meghalt. Nehezen feldolgozható helyzet az, amibe így belecsöppentem, vagyis hogy gyermekkorom, gyermeki mivoltom megszűnt, teljesen köddé vált mire anya lettem, gyermekeim lettek. Nehéz megbarátkozni a gondolattal, hogy édesanyám és gyermekeim soha nem találkozhattak, néhány hónap híja van annak, hogy legalább láthatták volna egymást. Tehát egyedül maradtam, egyedül az emlékekkel, a sorsokkal, a történetekkel, az örökséggel, amit az ősök rámtestáltak.


A nagymamák generációjáig vannak történeteim a család nőtagjainak sorsáról, főleg anyai ágon. Anyai nagymamámnak, aki nagy mesemondó volt, a család krónikása, három húga van, mindhárom él még, csak nagymamám ment el, a múlt század végén, akit aztán édesanyám is hamarosan követett.

Édesapám családjáról nagyon keveset tudok, mivel ő öt éves koromban meghalt, s azután meglazult, majd - a szülei halála után, ami hamar bekövetkezett - meg is szűnt a kapcsolat a család megmaradó részével. Ez még a hetvenes évek közepén történt.

Apai nagymamám nagyon kemény, szigorú asszony hírében állt. Keményen, ridegen nevelte édesapámat és bátyját. Bár sváb származásunkat még nem sikerült felkutatnom, illetve erre bizonyítékokat vagy cáfolatot szereznem, – ez amúgy régóta szándékomban áll, – de a róla bennem élő, kirajzolódó kép alapján úgy tűnik, hogy ő egy nagyon földhöz ragadt, földhöz ragaszkodó sváb asszony volt, egy gyenge, beletörődő férjjel, s semmitől nem riadt vissza annak érdekében, hogy fiaira rákényszerítse az akaratát, hogy azt a sorsot, jövőt válasszák, amit ő szánt nekik. Édesapám a családi legendárium szerint kamaszkorában Pécsre szökött, ahol önerőből elvégezte a műszaki szakiskolát, hogy szülővárosába hazatérve a tervezőirodában dolgozó építészelit tagjává küzdötte fel magát. Apai nagyanyám mindkét fiát és férjét is eltemette, majd maga ’75-ben ment el, harmadik agyvérzése után.

Anyai nagymamám legendás sorsot mondhatott magáénak. Legidősebb gyermekként született egy keszthelyi családban, 1905-ben, s még három húga és egy öccse született. Édesapjuk építésvezető volt, emellett önkéntes tűzoltó, szorgalmas, igyekvő ember, a helyi ipartestület megbecsült tagja. A fiú fiatalon meghalt, a nővérek ellenben nagyon hosszú élettel büszkélkedhetnek, közülük még csak nagyanyám halt meg 89 éves korában. (A dolgozat végén látható egy fénykép, ami a négy nővért ábrázolja.) Legkisebb húga, Margit 1925-ben született, s a szülés után nem sokkal, gyermekágyi szövődmények miatt meghalt az édesanya, így 19 évesen ő lett a család gondozója, testvérei nevelője. Özvegyen maradt édesapjuk újra nősült, de nem sokkal később egy leomló kémény, amelynek építésén Alsópáhokon dolgozott, maga alá temette, és szörnyethalt. Hatalmas, gyönyörű temetést rendeztek neki, ott volt szinte az egész város. (Nemrég találtam egy hatósági iratot, amely felsorolja a hátramaradtakat, s szerepel közöttük egy magzatgyermek, akivel az új feleség volt várandós. Különös, hogy az ő létezéséről nem tudott senki az általam ismert családtagok közül. Sorsáról tehát semmit nem tudok, s mások meg a létezéséről sem tudnak.)

Nagymamám négy elemit végzett, apácákhoz járt. Elevenen élt benne a kép, amikor a kommunista forradalom alatt „Kun Béla pribékjei” leszedték a feszületeket a tanterem faláról, vagy az ahogyan harisnyát kötnek kézimunkaórán a fronton harcoló magyar katonáknak. Házasságáig varrodákban dolgozott, hallottam tőle történeteket arról, hogy édesapja hogyan kobozta el tőle erkölcstelennek vélt selyemharisnyáját, amelyet saját keresményéből vásárolt. Ma is megvan még az a Singer varrógép, amit élete végéig használt, azzal javítgatta az elvásott lepedőket, függönyöket. Ebben az időben Liza néni, az apai nagynéni nevelte Margitot, a legkisebb leányt, s vele szoros kapcsolatot tartott a család. Ezerszer halott kedvenc történetem, amikor a Keszthelytől Sümegig, az ottani Mária templomhoz és kegyhelyhez vonuló zarándokcsoport tagjaiként vonultak hófehér ruhában a lányok, Liza nénivel, hogy ott a mise után a búcsúban mulassanak, majd estére ugyanazzal a zarándokcsoporttal visszatértek Keszthelyre, ahol nagy tömeg ujjongva fogadta a fehérruhás zarándokkat.

Nagyapámmal tánciskolában ismerkedtek meg, s miután összeházasodtak, vándor életmódot éltek, mivel nagyapám vasutas volt - fehérkesztyűs kalauz -, s a nagy Magyarország majd minden régiójában megfordultak. Laktak Keszthelyen, Érsekújváron, a rövid ideig visszacsatolt Kolozsváron, Bátaszéken, Kaposváron, ami az utolsó állomás lett nagyapám nyugdíjazása előtt. Két gyermeke született: István és Mária, az édesanyám. Csodálatos történeteket mesélt arról, hogy milyen beosztó és gondos háztartásbeli volt, kiválóan főzött, az egész családot mindig kifogástalan eleganciával öltöztette. Hitele volt a keszthelyi – zsidó – kereskedőknél, akik a legszebb vásznakat mindig neki és a barátnőjének mutatták meg legelőször, s a vásznakat rögzítő selyemszalagokat mindig az ő kislányaiknak küldték el ajándékba, amikor a kereskedőinas házhoz vitte az általuk kiválasztott anyagokat. Ő viszonzásul mindig küldött kóstolót a friss disznótorosból (!). Nagyanyám mindig elegánsan öltözött, a vasutasbálok dísze volt, amelyeken nagyapám mindig a főszervezők között volt. Gyönyörű hosszú haja volt, s amikor nyári napokon a vasútállomás melletti házuk udvarán lavórban hajat mosott, az utazóközönség rendszerint megcsodálta, bókokkal halmozta el. Később, amikor a rövid haj lett a divat, fodrászsegéd járt hozzá reggelenként, hogy két fillérért beondolálja a haját. Rengeteget olvasott, rendszeres kölcsönzője volt a városi könyvtáraknak, s mindig ébren várta meg vasutas férjét, akármikor érkezett is haza.

Sok háborús történetet is mesélt. Kolozsvárra a – ma már tudjuk, csak átmenti – visszacsatolás után helyeztette magát a nagyapám. Nagymamám ott is hamar berendezkedett, összebarátkozott a román szomszédasszonyokkal, megtanult puliszkát főzni. Az evakuálás utolsó előtti percében sikerült nagyapámnak valakit találnia maga helyett a kolozsvári álláshelyre, s így kerülhettek vissza Magyarországra. A házat, amelyben Kolozsváron laktak, néhány héttel később lebombázták, s édesanyám barátnője is a beomló óvóhelyen pusztult el. Ezután Bátaszékre kerültek. Nagybátyám a Duna hídján, villamoson járt a bajai gimnáziumba, s nagymamám mindig retteget, mert a hidakat rendszeresen bombázták. Bátaszéken nagy sváb közösség élt, s nagyanyám mindig megvetően beszélt az utcán összegyűlt svábokról, a Volksbund náciérzelmű tagjairól, akik karlendítéssel köszöntötték a bevonuló német csapatokat. Megvetéssel beszélt egy telekspekulánsról is, aki nyomtalanul eltűnt megtakarított pénzükkel, amit egy szőlő megvásárlása fejében adott át neki.) Nagyapámat nem hívták be katonának, mert vasutasként volt rá szükség. A háború végén legfontosabb munkaeszköznek számító karóráját orosz katonák vették el, aminek akkor mindenki örült. Legalább nem ölték meg, amire amúgy szintén volt esély, mivel vasutas egyenruhája miatt először német katonának nézték, s mivel oroszul nem tudott, nem is nyújtotta át első felszólításra féltve őrzött karóráját.
A háború után a sorban harmadik lánytestvér, Ilus miatt kellett aggóni, mivel férje magas rangú Horty-tiszt volt, aki hatalmas villában lakott, s a mai Bartók Béla úton még látható – ma cipőboltként üzemelő - legendás Hadik kávéházba vitte rendszeresen a lányokat vacsorázni. Ők – Ilus és férje - hamarosan nyugatra távoztak, s meg sem álltak Ausztráliáig, ahol Ilus hamarosan megözvegyült. Egyszer látogatott haza, 1976-ben, akkor készült a fénykép is, előtte és utána csak fényképeken láttuk, amint kengurukat etet a közparkban.

Édesanyám családja a háború után Kaposvárra költözött. A Szent Imre utca 11-ben béreltek egy kis lakást, ami azért érdekes, mert én a Lenin utca 13-ban nőttem fel, a szomszéd házban. Az utcát ma, természetesen, újra Szent Imre utcának hívják. 1956-ban nagybátyám a forradalom eseményeinek zűrzavarában eltűnt, annyit üzent szüleinek, hogy Budapestre megy, az akkor már oda férjhez ment Margithoz, hogy egy kicsit körülnézzen. A következő hírt a Szabad Európa rádióból hallották róla, tőle, hogy jól van, szerencsésen átjutott a határon, s majd jelentkezik, ha hosszabb ideig egy helyen lesz. (Végül Kölnben telepedett le, újra nősült, kint két fia született, s amint megtehette, kivitette magához ’56-ban itt hagyott fiát, akit addig édesanyám és nagymamám neveltek.) Nagyanyám idegösszeomlást kapott, amikor meghallotta a híreket, s erről nem is mesélt nekünk soha. Nagyapám nyugdíjazása után egy szerény, szoba-konyhás házikót vásároltak Ádándon, ahol szintén beosztással, takarékosan éltek, de mindig jutott arra, amire kellett. Víz nem volt a házban, az udvaron is sokáig csak kút volt, sok évvel később vezették be a vizet az udvarba. Minden nyarat náluk töltöttünk a bátyámmal. Ezek csodálatos, békebeli vakációk voltak, siófoki strandolással (nagymamám fekete esernyő alatt ült a parton, soha nem szerette a napsütést), horgászással, nagy biciklizésekkel, vasárnapi süteményekkel, kerti munkákkal, nyúlgondozással, befőzéssel, betakarítással. Itt is rendszeres látogatója volt a községi könyvtárnak, nekünk is hosszú órákat olvasott. Nagyanyámék példásan művelték a kis konyhakertet, amiben minden megtermett, ami kellett a kicsiny háztartásban. Minden hétfőn este pontos koreográfia szerint beáztatta a szennyes ruhákat, másnap, kedden hajnalban begyújtott a sparheltbe, s kezdődött a nagymosás, majd teregetés. Ugyanilyen pontos koreográfia szerint zajlott a szerdai vasalás, a csütörtöki húsvásárlás, pénteki takarítás, a vasárnapi ebédfőzés, a napi mosogatás. Minden nap pontban fél tizenkettőkor átment a szomszédba, Csaba nénihez, ha olyan volt, vitt valami kis kóstolót az ebédből, megbeszélték a világ dolgait, majd harangszóra már otthon volt, s pontban délben leültünk ebédelni, miközben a rádióból a Déli Krónika szólt. Titokban főzték a pálinkát, hallgatták a Szabad Európa Rádiót, legtöbbször a Forgószimpadot este. Számunkra csodálatos nyarak voltak ezek, s főleg édesapám halála után, mivel anyagi helyzetünk megrendült, mindig ők jelentették a támaszt, a kikapcsolódást, a nyaralást. Nagyapám 1984-ben meghalt, ezután nagymamám hozzánk költözött Kaposvárra, ahol már csak az emlékekben, az emlékeknek élt, alig mozdult ki otthonról, s sokat szomorította makacs természetével, szigorú elvárásaival édesanyám életét. A dolgoknak – természetesen - csak egy lehetséges módja volt, az ahogyan ő gondolta. Senki nem lehetett elég jó, hogy megfeleljen annak a magas mércének amelyet ő megszabott. Legfontosabb mindig az volt, hogy az emberek, szomszédok mit gondolnak rólunk, így legjobban mindig a látszatra kellett ügyelni, a valódi érzések, érzelmek soha nem érintették meg, nem engedte közel magához azokat, nem engedte, hogy elhatalmasodjanak rajta. Édesapánkról soha nem beszélt, de nagy ritkán elhintett egy-egy rossz szót, amikor a bátyám rossz természetén merengett.

Az évszázaddal majd’ egy idős volt, s el is ment, mielőtt beköszöntött volna az új évezred. 89 éves volt, amikor egy késő őszi reggelen nem ébredt fel. Számára még kerek volt a világ, nem voltak kételyei, nem voltak gyengeségei. Mindig tudta, hogy mit kell tennie, hogy a családtagjainak mit kellett volna tennie. Semmit nem bánt meg, könyörtelen volt az ítéleteiben. Nyugodjék békében!

A fenti kép 1943-ban készült, édesanyám családját ábrázolja. (Balról: Édesanyám, 8 éves, bátyja, 13 éves, nagyanyám, 35 éves és nagyapám, 38 éves.)"